hanyatt az ablakok csöndje között
élethuzalocskák száradnak zizgő
súlytalanságukban megemelinti
a testet akár a messzi bejárat
csapódása hangtalan léghullám
vetődget szűk partjain ahogy egy
troli rázza meg s prüszköl a százéves
födém a
parketta hajlik és horpad alattuk
egyszemélyes kárpátgumimedencék
szinténpor nagyanyáink gördülnyedve
slacklining araszolnak a levessel
hogy mi volna hátra még előre
meg nem mondja míg nem fényhamu
bár az új tavasz már szóbeszédne
gondos alkony készülve a télre
hoz téglapárnát és a higiéne
végett elsöpörget minden ábrát
sarkig nyekkenő zsaluk közt issza be
magát a mindenség helyére a hűs
domestos
fénybenemesült létporok helyén
savkását talál a másnapi sugár
amíg létkereső rongyok felisszák
vegyük észre nem ugyanaz a lét
azt is mind
isa pur se homu tehát nem tudható
okkal-e a domestos is kiszellőzik
lassan és nem marad már semmi csak a
karfán megpihenő dolgos kézen az
ödéma
