géprizs – rice of the machines

holnap iskola

a hétköznapi este kilenceket várom. túl a munkán, háztartáson, kiosonva a gyerekszobából ilyenkor kinyitom az ablakot, kikönyökölök, beszívom az estét, csillagot, ködöt, repülőfényt. a luxusmustra ideje ez. kilógok a lakásból, kitüremkedek, nem csinálok mást, mint sorra veszem, mit is csinálhatnék. olvasni, bort tölteni, berakni egy régi sorozatot. ropi és klinika, csoki és magnum.

most még langyosan csiklandozó ködszita is jár az esti méla mellé. a város dübörgése itt szüntelen aligmoraj, hangosan csak egy-egy lehulló falevél csörgeti végig ágonülő társait. két alak lépked a ház tövében, a szélső kapu felől. éles lapkák, nincs árnyékuk, csak kontúrjuk a moherpuha őszben. az egyik kimérten, takarékos mozdulatokkal lépdel a házfal mentén, a háta keskenyszürke cementlap. nem hajlik, csupa tömör egyenes, kis töréssel - talán csak repedés az - deréktájt.
- grm. - válaszolja egy - még hallótávon kívüli - kérdésre.
- ni-nincs is ppp-postaláda, csak ilyen gyü-gyü-gyűjtő. - a másik lelkes: lemarad, felgyorsít, ciripel a cementlap körül.
az megadóan hallgat. egyenletes sebességgel épp odaér a kapunkhoz, alig lassítva egy nyaláb szórólapot tuszkol a "reklámanyag" feliratú pléhkukába.
- a-akkor én m-mm-megyek a k-k-kk-következőhöz! - kapcsol a ciripelő, kisiet a kaputól a járdáig, ott igyekszik tovább.
- hrr-mm. - nyugtázza az idősebbik, nem gorombán morog, szinte kedvesen, spórolva hangzóval, szusszal, polármeleggel.
a másik a parkoló kocsisor mellett hirtelen megtorpan. örömteli izgalommal mutat az egyik autó hátsó ablakára, vagyis az ablakba tapasztott disney-figurás árnyékolóra. - n-nnézd apa! ez is ilyen!
az simogatólag mordul valamit, mikor távolabbról, a főút irányából női hang szól.
- jöttök már?
- itt vagyunk, jövünk! - válaszol az apa, és a társasház utolsó kapujától ívben kanyarodnak az anya irányába, aki ott várja őket a kézikocsival, benne a pártízkilónyi cetlivel, amit ma este még a kijelölt kapualjakba kell gyömöszölniük.
érdes kontúrjaik beleoldódnak a lombok és ködcsorgás puhaságába, végül a kilencéves fiú ciripelését is elnyeli a sötét.

az ablakból nézek, hallgatok utánuk, visszhangzik bennem ez az aligegyperc, ami alattam eltörtént. szaladnék utánuk világmegváltani, de csak egy kis szégyen marad, egy kis keserű öröm, hogy mi még nem. és aztán még egy kicsi szégyen.

ma se csoki, se ropi.